Túl a húszezer látogatón! 
Köszönjük!

Mila

II./2. I'm going home

Nem igazán tudok bármit is hozzáfűzni, szóval inkább bemásolom a fejezet végének begépeléssel kapcsolatos beszélgetésünket, ami talán nektek is segít majd megérteni :D Amúgy reméljük, tetszik a fejezet, meg minden, igyekszünk a következővel! A véleményeket pedig várjuk! :) xx

Mila: ki mondja h valamit muszáj tenni?
Doraa: te
Mila: ezt nem értem
Doraa: én se
Doraa: oké szóval
én: mi a francot csinálsz?

te: hazamegyek

én: de... (tiltakozás, félbeszakítod)

te: f@szság volt, dolgunk van, valamit muszáj csinálni, nem hagyhatjuk hogy blablabla

én: Na és mit b@zdmeg?! felejtsük el, tagadjuk le blablabla (lehetetlen opciók)

Harry

Ami azt illeti, Louis nem nyugtatott meg maradéktalanul. Nem attól féltem, hogy a fiúk nem értik meg, hanem, hogy a világ. Mikor ajkai az enyémeket simogatták, hiába volt földöntúli érzés, csak az járt a fejemben, hogy mennyien látnak, és mit gondolhatnak.

- De… - kezdtem, mikor Lou visszafeküdt a vállamra.

- Nyugi – fojtotta belém a szót.

- De att…

- Harry, nyugodj már meg – egyenesedett fel. Nem voltam képes elhinni, hogy ennyire hidegen hagyja a banda jövője. A banda, ami az életünk volt, amely nélkül egymást sem ismernénk. – Az igazi rajongók így is szeretni fognak.

- Nem a rajongókról beszélek – emeltem fel a hangom, mire többen is felénk fordultak, ezért halkabban folytattam. – Hiába szeretnek, ha a munkaadóink kirúgnak, a TV-k nem játszák a videóinkat, a rádiók pedig a dalainkat. Nem szerveznek nekünk több koncertet…

- Akkor majd énekelünk az utcán, és a YouTube-ra tesszük fel a telefonunkkal készített videókat.

- Louis! – Iszonyúan idegesített a hozzáállása. – Bármennyire is szeretnénk, ez nem kettőnkről szól, hanem a One Directionről!

- Csak nem szeretnéd eléggé.

- Hát ezt nem hiszem el – tápászkodtam fel. – Fogalmad sincs, miről beszélek.

- Azt hittem, te is csak velem akarsz lenni, ahogy én veled.

- De önző, amit csinálunk!

- Inkább vagyok önző, mint hogy hazudjak a világnak.

Idegesen hátat fordítottam Louis-nak, és elindultam a folyosón.

Louis

Nem értettem. Annyira nem. Ezek után valahogy már nem éreztem magam fáradtnak. Csal ültem a helyemen, és bámultam ki az ablakon. Siralmasan festhettem, és úgy is éreztem magam. Lerúgtam a cipőimet, és felhúztam a lábaim.

Minden, amire valaha vágytam, az az volt, hogy énekelhessek, és meghallgassanak. Ez már teljesült. Nem akkor, amikor harmadikok lettünk az X-faktorban, nem akkor, amikor meghívtak az első TV-showba, és nem is akkor, amikor kijött az első lemezünk.

Az, amiről mindig is álmodtam, akkor vált valóra, amikor először kiálltam a színpadra. Az a sok ember, aki mind engem nézett… A mentorok… Soha sem izgultam még életemben annyira, és soha sem voltam annyira boldog azelőtt.

Aztán persze jöttek a srácok, a fellépések, felkérések százai, rajongók ezrei. Amit imádtam, és rendkívül hálás vagyok nekik, és mindenért, ami az előbb felsoroltakkal együtt járt, a pénz, a hírnév, de mindig is az éneklés maradt a legfontosabb. És hogy önmagam lehessek.

Most is csak erre vágyom. Illetve Harryre. Az ő hiánya talán elviselhetetlenebb lenne, mint bármi másé. Fogalmam sincs, mikor szerettem belé ennyire…

És épp ezért nem értettem. A srácok úgy is elfogadnak. Az őszinte rajongóink is, sőt, velünk maradnak, és támogatnak. Ám az utóbbi nem is fontos. Hiába ők az oka annak, hogy megélhetünk pusztán a zenélésből, nem féltem őket elveszíteni.

Maximum egy kisebb házba költöznénk, kevesebb luxussal, de sokkal több nyugalommal és békével.

A hangunk, bármit teszünk, a miénk marad. A barátaink kitartanak mellettünk, akárcsak a rokonaink…

Ekkor ébredtem rá, hogy az egyetlen, amit elveszíthetünk, az egyetlen, amit Harry félt, az a hírneve. És szíve szerint bármikor azt választaná helyettem. Meg is teszi, éppen most.

Harry

Megálltam a folyosó végén, és úgy tettem, mintha tüzetesen vizsgálnám a falra helyezett táblát, amiről egyébként semmi mást nem fogtam fel, mint hogy betűk voltak egymás után. Kezeim olyan erősen szorítottam ökölbe, hogy körmeim a tenyerembe mélyedtek.

Nem hittem el, hogy Louis-t ennyire nem érdekli a One Direction sorsa, amiért nem csak mi, de a többiek is évekig dolgoztak, amiért feladtuk a tanulást és a magánéletünket.

Nekem megérné ugyan mindezt eldobni Louis-ért… De a srácok nem tehetnek semmiről, ők nem érdemlik meg, hogy romba dőljön a karrierjük. És az a menedzsment, aki már a félreérthető tweeteket is töröltette velünk… Nem voltam róla meggyőződve, hogy bárki meg tudná győzni az egész csapatot, hogy továbbra is megéri foglalkozni velünk.

- Uram, elnézést, minden rendben? – lépett hozzám egy fiatal stewardess.

- Öhm… Persze. Elnézést – kerültem meg őt, és visszamentem a helyemre. Leültem – szigorúan a nélkül, hogy Louis-ra néztem volna -, elővettem a telefonomat, fülembe dugtam a fülhallgatókat, és bömböltetni kezdtem a zenét.

Louis

Egészen az átszállásig néma csendben ültünk egymás mellett. Harry egyszerűen nem vett tudomást rólam, én pedig jobb híján engedtem visszatérő fáradtságomnak, és álomvilágban töltöttem a hátralévő órákat.

Mikor felébredtem a stewardess hölgy keltegetésére, Harry már nem volt mellettem. Táskámat felkapva rohantam a kijárat felé, az embereket szinte félrelökve. Hová tűnt? Odakint már korom sötét volt, szóval hiába reménykedtem, hogy meglátom göndör hajkoronáját, meg kellett várom, míg beérünk az épületbe.

Fel-alá rohangáltam a reptéren, mint egy idióta. Nem volt a kijáratnál, sem a csomagfelvevőnél, sem a váróban. Többeket kis híján fellökve szlalomoztam a tömegben, de tudtam, alig van esélyem kiszúrni a rengeteg ember között.

Az apró boltokba egyesével bementem, majd már jöttem is ki. Néhány szembejövő tini lány szemében láttam a felismerést, ám nem foglalkoztam senkivel.

Már épp elhatalmasodott volna rajtam a kétségbeesés meg a félelem, mikor megláttam a göndör fürtöket a reptér hatalmas előcsarnokában. Épp a jegypénztártól távozott.

Odafutottam hozzá, és kezét megragadva idegesen meredtem rá.

- Mégis mi a francot csinálsz?

- Hazamegyek – közölte a legnagyobb egyszerűséggel.

- De…

- Semmi de. Hatalmas őrültség volt még csak rágondolni is. Dolgunk van otthon. Valamit muszáj tenni… Nem hagyhatjuk, hogy…

- És mégis mit? Vonjuk vissza az egészet? Tagadjuk le, felejtsük el, nevessünk a hülye tréfán? Mind ketten tudtuk, mit jelent felvállalni. Pontosan tudtuk, mik várnak ránk. És most, hogy talán bekövetkeznek, megfutamodsz?


Harry

Miután Louis az egész utat végigaludta, és meg sem próbálta megbeszélni velem a dolgot, mikor leszálltunk San Franciscoban, felpattantam a helyemről, leszáguldottam a gépről, és a repülőtéren az első utam a pénztárhoz vezetett.

Kihasználtam a hírnevem - hazudnék, ha azt mondanám, hogy először -, a sor elejére furakodtam, és mély levegőt véve kértem egy jegyet a legközelebbi londoni járatra.

Nem csak önző és meggondolatlan lett volna ez a kiruccanás, de ha Louis-t ennyire félreismertem, és ennyire nem érdekli, mi lenne a többiekkel, már nem is volt annyi kedvem csinálni ezt az egészet.

Másfél órám volt a gépig, szóval úgy döntöttem, elbújok a mosdóban, nehogy Louis utánam jöjjön. Persze a következő lépésnél kapta el a karom.

- Mégis mi a francot csinálsz? - szinte üvöltött.

- Hazamegyek - lengettem meg a kezemben tartott repjegyet, mire egyből tiltakozni kezdett, ám szavába vágtam, és kifejtettem, micsoda ostobaság volt az ötlet.

- Valamit muszáj tenni... Nem hagyhatjuk, hogy...

- És mégis mit? - lépett közelebb, és olyan opciókat kezdett el sorolni, melyek nevetségesen elképzelhetetlenek voltak.

II./1. Go anywhere

Sziasztok! 

Ezer év után újra jelentkezünk a második évaddal. Habár az első fejezete kissé rövid lett, annál jobb lesz később, és reméljük, hogy legalább annyira tetszeni fog nektek, mint amennyire mi élvezzük a megírását.
Kíváncsian várjuk a véleményeiteket, a fejezetről meg az új fejlécről is!

We do believe in Larry, we do, we do!

xx, Mila&Doraa

Harry

Louis-val kézen fogva rohantunk ki a stúdió elé, ahol több tucat ember várakozott ránk. A lehető leggyorsabban átverekedtünk magunkat a sikítozó lányok és az egymást túlkiabáló riporterek tömegén, és beugrottunk az első utunkba akadó taxiba.

- Ez nem volt semmi – lihegte Louis.

- Majdnem kitépték a hajam – bizonygattam göndör fürtjeim közé túrva.

- Úristen, hova lett a pucslim? – nézett végig magán kétségbeesetten barátom.

- Lou, nem is volt pucsid – világosítottam fel.

- Ja, akkor jó – lélegzett fel, mire elnevettem magam.

A taxist valószínűleg nem annyira szórakoztattuk, hiszen miközben minket bámult a visszapillantó tükörben, hangosan megköszörülte a torkát.

- Most hová? – érdeklődtem a mellettem ülőtől, aki egy percig elgondolkodott, majd bediktálta címünket a sofőrnek.

Mikor megálltunk a hatalmas ház előtt, épp nyitottam volna az ajtót, ám Louis megfogta a kezem.

- Csak beugrom valamiért, megyünk tovább – magyarázta, majd már nyitotta is a ház kapuját. Én inkább kerültem a taxis tekintetét, amíg Louis távol volt, aki szerencsére hamar visszaért.

- A reptérre, legyen szíves! – nézett a sofőrre, aki azonnal a gázra lépett.

Értetlenül néztem rá, ő azonban biztatóan rám mosolygott, amivel azt sugallta, hogy bízzam csak rá magam, és én úgy tettem. Csendben bámultunk ki az ablakon, és miközben London elsuhanó házait szemléltük, az járt a fejemben, ami az elmúlt órában történt. Az életünk hatalmas fordulatot vett, amikor bekerültünk az X faktorba, most azonban, hogy ezt megtettük, végképp, helyrehozhatatlanul és fenekestül fordult fel minden.

Egy pillanatra bevillant a show vezetőjének arca, mikor a tagadjuk-e, hogy nem csak baráti kapcsolat van köztünk kérdésre nemmel feleltünk, amin halkan felnevettem. Louis kérdőn nézett rám, én azonban csak szórakozottan megráztam a fejem, miközben azon töprengtem, mégis hová tartunk.

A reptér előtt fékezett le a taxi, Louis kifizette a kért összeget, majd leültetett a váróteremben, arra kérve, hogy ott várjam meg. Nem volt tíz percnél tovább távol, ami alatt csupán egy szerény lány jött oda hozzám aláírásért kuncsorogva.

Louis

Mióta közölték, hogy az adásnak vége, csak egy gondolat járt a fejemben: Hogyan tovább? Aztán eszembe jutottak Harry szavai: Bárhová, csak el innen… Mondjuk Hawaiira.
 Elégedetten léptem el a pulttól, immáron jegyekkel a kezemben. A fiatal lány kedves mosollyal kívánt kellemes utat mögüle.

Mikor visszaértem a rám váró göndör hajúhoz, ő kíváncsi tekintettel nézett fel rám.

- Utazunk – néztem rá elégedetten.

- Mi? Hogy? Mi? Hová? – fogalmazta meg kérdéseit egymás után.

- Utazunk, repülővel, mi ketten, Hawaiira – igyekeztem mindenre válaszolni, miközben szélesen elvigyorodtam.

Elkerekedett szemekkel meredt rám, mire egyszerűen átkaroltam a derekát, és terelni kezdtem.

- Ez most komoly?

- Halálosan – nyomtam kezébe a még otthonról elhozott iratait.

- Te nem vagy normális… - kezdett bele, és látszólag nem tudta, hogy nevessen vagy még jobban kiakadjon.

- De te így szeretsz! – fejeztem be a mondatot helyette, majd egy puszit nyomtam az arcára, és átléptünk a kapun, ahonnan már nem volt visszaút.

Már a repülőn ültünk egymás mellett, ám Harry továbbra is csak azt hajtogatta, hogy nem vagyok normális, mire közöltem, hogy akkor ő sem, mivel velem jön, meg hogy amúgy is az ő ötlete volt az egész.

- De én nem gondoltam komolyan – nézett rám.

- Én meg igen – helyeztem magam kényelembe. A rohanás otthonról kimerített, azt hiszem, aludni fogok.

- Jó, de te nem vagy… - Befogtam a száját, mielőtt bármit is mondhatott volna, és csak akkor engedtem el, amikor már láttam a tekintetén, hogy képes csendben maradni.

A hangszórókon át utasítottak minket a biztonsági öv bekapcsolására, majd a fontos tudnivalókat kezdtél sorolni. Én ezalatt Harry vállára dőltem, végtelen nyugodtság áradt szét bennem. Meg szerelem.

- Jó lesz – néztem még fel a mellettem ülőre, aki egy apró bólintással jelezte, hogy ő is így gondolja, miközben összekulcsolta az ujjainkat.

 A repülő ekkor indult el a kifutón, néhány perccel később pedig már a felhők között repültünk.

Harry

Mikor már vagy fél órája tartott a repülő út, nem voltam benne biztos, hogy Louis elaludt, vagy csak pihen. Valójában egyik esetben sem akartam zavarni, csak arra voltam kíváncsi, tud-e valaki erről a kis utunkról... És hogy mikor is érünk már oda.
 Kicsit megrántottam a vállam, ám semmi reakció. Mivel idő közben megtudtam, hogy San Fransiscoba tart a repülőgép, tehát messze volt még a cél, úgy döntöttem, hogy ahelyett, hogy felébreszteném Louis-t, magam is megpróbálok elaludni, hiszen hosszú, és eseménydús napon voltunk túl.

Alig vártam, hogy végre landoljunk, és bekapcsolhassam a telefonom. Nem, nem azt vártam, hogy bárkivel is megoszthassam, hogy eljöttünk... Nem. Muszáj volt látnom a rajongók véleményét.

Tudtam, hogy rengetegen nem fogják elfogadni, és számítottam rá, hogy a twitter követőim száma a felére csökken, ugyanakkor a Tumbrl hosszas tanulmányozása után reménykedtem benne, hogy azok, akik Larry rajongók voltak, kitartanak mellettünk, hogy romance lett a bromance-ből.

Abba már bele se mertem gondolni, hogy a menedzsment milyen idegbeteg lehet. Azok, akik a Nickelodeont  bámuló nyolcéveseknek szántak bennünket, valószínűleg szerződésbontásra készültek. És bármennyire is szerettem volna, nem jelenthettem ki, hogy nem érdekel. Nem önmagam, és még csak nem is a pénz miatt. Egyedül Liam, Niall és Zayn érdekelt. Nem tehettük meg, hogy mindent elrontunk.

 Mivel sikerült felhergelnem magam, esélyem sem volt elaludni. Kezdtem úgy érezni, hogy felelőtlen volt, amit tettünk.

Louis

Arra ébredtem, hogy a párnám mozgolódik. Megdörzsöltem a szemeim. Végtelenül fáradtnak éreztem magam. Felpillantva pedig egy rendkívül ideges Harryvel találtam magam szembe.

Kékeszöld szemeibe néztem, tenyeremet arcélére simítottam. Meglepődtem, amikor kezemet egyszerűen ellökte.

- Mi a baj? - kérdeztem halkan, és körbepillantottam. Senki sem figyelt ránk.

- Mi lesz a bandával?

- Mi lenne? Túltesszük magunkat a dolgon, visszamegyünk, és minden megy tovább...

Szívesen hozzáértem volna, de az előző után nem mertem. Nem értettem, mitől vált ennyire gondterheltté.

- Felejtsük el... Pár napig hadd foglalkozzunk csak egymással - kértem.

Bizonytalanul mosolyodott el.

- Gyere ide - tártam ki karjaim. 

Felsőtestével elkezdett közeledni kezdett felém, ám a biztonsági öv félúton megállította. Elnevette magát. Gyorsan kikapcsolta az akadályt, akár csak én,. majd karjaimba vetette magát, arcát a nyakamba fúrta.

- Minden a legnagyobb rendben lesz. Meg fogják érteni... - biztosítottam.

- Végre azt csinálunk, amit csak akarunk - lelkesedett fel.

- Pontosan - szorítottam még jobban magamhoz.

- Bocs - morogta.

Képes voltam elhinni, hogy minden rendben lesz, a remény pedig eszeveszett mosolygásra késztetett.

Éreztem, ahogy megmozdul, majd ajkai már az enyémeket ostromolták. Hajába túrtam, és szabadabbnak éreztem magam, mint eddig bármikor.

Amilyen gyorsan nekem esett, olyan hamar el is távolodott tőlem. Sóhajtva visszadőltem a vállára aludni, bíztam benne, hogy már ő is megnyugodott.